Kecskés Karina egész gyermekkorát állatokkal körülvéve töltötte. Hamar megtanulta, hogy néz ki egy sündisznócsecsemő, hónapokig tanított beszélni egy papagájt, naplót vezetett az évi rendszerességgel érkező húsvéti nyulakról. Mostanában Züzüvel, az ajtónyitogató macskával él együtt telente, amikor Züzü éppen nem a telken tölti vidám, főleg vadászattal teli idejét. Róla, és egy kalandos, patkányelhárító akcióról is mesélt nekünk a színésznő.

Züzüvel hogy kezdődött a kapcsolatod?

Züzü ötéves, félig sziámi, félig házimacska. Az anyukája volt sziámi, a telkünkön lakott. Miután szült, két napra rá elütötte egy teherautó. Ott voltak a szinte csupasz, csukott szemű kismacskák, kettő született. Ausztriából rendeltünk bébitápszert és injekciós fecskendővel kétóránként adtunk nekik enni, még éjszaka is, mintha lett volna két gyerekünk. Sajnos annyira vinnyogtak a kismacskák, hogy a kutya egy óvatlan pillanatban megette az egyiket. Így maradt meg nekünk a Züzü. Több szempontból is különleges macska. Egyrészt szerencsegyerek: ennyi krízist túlélt, mintha valóban hét élete lett volna. Másrészt borzasztóan ragaszkodik az emberhez, talán amiatt, mint ahogy a kacsák azonnal követni kezdik az első lényt, akit meglátnak. Züzü az embert tekinti az anyjának. A papámat és engem feltétel nélkül imád. És iszonyatosan okos - ötvöződik benne a házimacska ösztönössége, meg a sziámi intelligenciája. Csapból iszik, ki tudja nyitni az ajtókat, emiatt elég nehéz mellette aludni, mert ha kedve támad, éjszaka felugrik a kilincsre, addig ugrál, amíg ki nem nyílik az ajtó, és világgá megy.

Erre magától jött rá?

Igen, ő rettentően szabad állat, minden pillanatban azt teszi, ami neki tetszik. Nyáron, amikor kint van a nyaralóban, éjszaka el tud járni vadászni, télen, a lakásban, kicsit fárasztóbb. Egyszerre okos és félénk is. Vendégek előtt néha szeretnék büszkélkedni a macskámmal, de lehetetlen. Züzüvel nem lehet jópofizni, felsőbbrendű lénynek tekinti magát. Rettenetesen féltékeny. Egy kutya sem jöhet a közelembe, mert megsértődik és egy fél napig nem lehet előhívni. Vagy őt szereted és senki mást - vagy elmegy.

Nem hiányzik nyaranta?

Nem, mert tudom, hogy neki jobb a kertben. Semmi nem tudja pótolni, hogy éjjel elmehet vadászni az erdőbe, fog egy rigót vagy egeret, és odahozza a küszöbre. Ennél nagyobb boldogság szerintem nincs egy macska számára. Nem olyan, mint egy kutya, sokkal individuálisabb személyiség.

Más állataid is voltak?

Rengeteg állatom volt, kiskoromtól kezdve. Nem tudom eldönteni, hogy apukám azért hozott nekem, az elvált szülők gyerekének, állandóan valamilyen állatot ajándékba, hogy az anyukámat bosszantsa, vagy azért, mert tényleg ennyire imádtam az állatokat. De nálunk mindig volt valamilyen állat. Egy gyereknek állatokat figyelni a legcsodálatosabb élmény. Volt, hogy a papám sündisznót hozott, a kertben találta, aztán nálunk kölykezett le. Anyukám kicsit ideges volt, a sündisznó ugyanis tudvalevőleg tele van bolhával. Egyébként iszonyúan helyesek a sündisznókölykök, puha és fehér a tüskéjük. Később az anya megette a kölykeit. A vadon élő állatok fogságban általában elpusztítják a kicsinyeiket. Élő biológia óra volt nálunk folyton. Minden húsvétkor voltak nyulaim. Volt, amelyik a lépcsőházban lakott egy dobozban és a lábtörlőnkön elnyúlva aludt. A nyúlnál csodálatosabb teremtmény nincs, csak jóból van: puha, jó megfogni, szelíd. Gyerekkoromban volt egy füzetem, amelyben minden évben vezettem a nyulakat, mennyit nőtt az alatt az egy hónap alatt, ameddig nálunk volt. Mindig a Mechwart térre vittük le őket futni. Sőt a Várba is vittem sétáltatni őket. Olyan volt, mintha nem is Budapesten történt volna ez az egész. Azt hiszem, gyerekként inkább önző szándék vezetett. Minden nap szedtem friss füvet az udvaron, lementem a térre, vettem salátát, kipucoltam a nyulaimat, de gyerekként ez a gondoskodás boldogsággal töltött el. Nekem annyira jó volt, hogy megsimogathattam, amikor hazajöttem az iskolából, vagy megmérhettem, mennyit nőtt a füle egy hét alatt. Elmondhattam a barátnőimnek, vagy este, tévénézés közben, rongyot tettem az ölembe, hogy arra kakiljon.

Mi lett egy hónap után a nyulakkal?

Volt egy ismerősünk, akinek nyúltenyészete volt, akkor azt mondták nekem, hogy ott jó dolguk lesz, felnőnek majd. Gondolom, nem így történt. Ez sokáig ment, hat éves koromtól tizennégyig biztosan. Az utolsó nyulamat húszéves koromban kaptam. Vörös volt, Rókának hívták. Akkor végre azért szerettem volna nyulat, hogy nálam nőjön fel. Hatalmasra nőtt, legalább egy méteres volt. Nyáron ő is kint volt a telken, egy ketrecben, ami alul nyitott volt, úgyhogy lelegelte a kertet. Négy évig élt. Egyszer volt papagájom is, a zöld-sárga Zsebi, nagyon okos állat volt, azt tudta mondani, hogy "Pusz-pusz- puszikát". Nem lehetett hozzányúlni, de mindig kirepült a kalitkájából és a fejünkre ült. Még az erkélyre is ki lehetett vele menni. Az első barátomnak volt egy nőstény patkánya, az egész családja imádta, az asztalon ehetett, mintha a harmadik gyerek lenne. A barátom is odavolt érte, éjjel-nappal babusgatta. Én akkor, 17 évesen, féltékeny voltam a patkányra, aki ráadásul utált engem, folyton belém harapott, úgyhogy be kellett zárni, amikor felmentem hozzájuk. Akkoriban voltam Németországban egy nyelvtanfolyamon, és úgy döntöttem, hogy hozok ennek a patkánynak egy fiú párt. Repülővel érkeztem, eldugtam a patkányt a zsebemben. Akciódús történet volt, de végül sikerült áthoznom a határon. Hófehér, gyönyörű patkány volt. Amikor összeengedték a két állatot, kiderült, hogy én is nőstényt hoztam, így nem maradhattak együtt. Az egész koncepció dugába dőlt, és a végén nálam maradt a patkány. Évekig megvolt, megszerettem. De volt siklóm is, azt is apukám hozta, egy befőttesüvegben lakott, aztán egyszer lelépett. Az anyukám lement a közértbe visszaváltani az üvegeket, és előcsusszant a kosarából. Volt tengerimalacom, akit Árvácskának hívtam, mert anyukám fellázadt és több állatot nem engedett be az egyszobás lakásba. Úgyhogy Árvácska kint lakott a lépcsőházban. Anyukám néha eltüntette otthonról az állatokat, amikor én táborban voltam például.

Hogy viselted ezt?

Sírtam három napig, de aztán az apukám hozta az új állatokat. Mindig meggyőztük az anyukámat, hogy egy gyereknek szüksége van az állatokra. Amennyire nem tesz jót az állatnak egy gyerek, annyira jót tesz egy gyereknek, ha van állata - megtanul felelősséget vállalni valakiért. Kamaszkorom legjobb barátja egy drótszőrű tacskó volt, Brekeke. Minden gondomat vele osztottam meg, mai napig azt gondolom, hogy az a kutya ismert engem, és én is őt. Apukám kutyája volt, úgyhogy nála találkoztam Brekekével, de sokszor elhoztam, hónapokra is. Talán most már képes lennék felvállalni egy saját kutyát, akit reggel-délben-este leviszek sétálni. Nagyon nagy felelősség. Ha egyszer kertes házam lesz, mindenképpen lesz kutyám. Városban azért nem egyszerű kutyát tartani. Persze az is lehet, hogy egy kutyának az a legnagyobb öröm, ha a gazdájával lehet, és csak mi bonyolítjuk túl ezt a sétáltatás-ügyet. Egy idő után kinőttem az állatos korszakomat. Nem, ez rossz szó, mert a mai napig nagyon vágyom arra, hogy legyen itt egy kutya, vagy egy macska, amikor hazajövök. A feltétel nélküli szeretet, amit csak egy állat tud adni, becsülendő. Azt gondolom, én elég jó gazda vagyok - figyelek az állataimra. Sajnálom azokat az állatokat, akik nem ilyen körülmények között élnek.