A kutyák teherhordóként való alkalmazása, nem sokkal a háziasításuk után megkezdődött. Az északi területeken élő, vadászó népek hamar rájöttek, hogy kutyáik nemcsak a vadászatban lehetnek segítségükre, hanem a zsákmány hazaszállításában is. Így kezdetét vette a kutyás teherszállítás. Eleinte még szán nélkül, közvetlenül a kutya után kötötték a terhet. Később különböző szánok és fogatolási technikák terjedtek el, így lehetővé vált, hogy egyszerre több kutyát befogva, nagyobb terheket, nagy távolságokra is szállíthassanak a havon.

1898-ban, Észak-Amerikában, az aranyláz kitörésével, ismét központba kerültek a kutyafogatok. A Klondike-patak környékén, ősztől-tavaszig ez volt az egyetlen módja a közlekedésnek, így a szerencsevadászok mellett, tömegesen érkeztek a legkülönbözőbb kutyák is Alaszkába. Ekkoriban nagyon felértékelődtek az erős, jól húzó kutyák, akik teljesítményén nemegyszer a gazda élete múlott. A kutyaszán versenyeket már az aranyláz idején megkezdték, ezzel bizonyítva egy-egy kutya, vagy egy teljes fogat értékét. Jack London több könyvében is lebilincselően ír az aranyásók, embert és kutyát próbára tevő életéről és egymásrautaltságáról.

A huszadik század legelején, szintén a kutyáknak köszönhetően juthattak el a felfedezők az Északi- és a Déli-sarkokra is. A szánok számítottak az egyetlen megbízható közlekedésnek a zord körülmények között. Ahol minden más eszközzel kudarcot vallottak az expedíciók, egyedül a kutyák kitartása vezetett célhoz.

A huszadik század elején kialakuló szánhúzó sportban, elsősorban a kelet-szibériai lajkát, szibériai huskyt, alaszkai huskyt, alaszkai malamutot, eszkimókutyát és a grönlandi kutyát kezdték el használni. Hosszú évtizedeken keresztül, ezeket a fajtákat vonták tenyésztésbe és fogták a szánok elé. Ekkor a fajták standardjai jelentősen eltértek a mai formától, hiszen a külalak erősen háttérbe szorult a teljesítményhez képest.

Meg kell emlékeznünk a világ leghíresebb, hosszútávú szánhúzóversenyéről, melynek hagyományai 1925-re nyúlnak vissza. Alaszkában, Nome városában, 1925 telén, diftéria járvány tör ki és a városnak oltóanyagra volt szüksége. A zord, téli időjárásban a közlekedés egyetlen módja, a kutyaszán volt. A város megmentésére és a szérum célbajuttatására, kutyaszánokból álló futárláncot szerveztek, Leonhard Seppala vezetésével. A Nenana és Nome közötti 1085km-es távot, általában 25 nap alatt tették meg a kutyások. Ezzel az alkalommal 127,5 óra alatt teljesítették a távolságot a kutyaszánok, a -40 és -50 °C hidegben.

Ennek a hihetetlen teljesítménynek állít emléket, az Iditarod Trail néven ismertté vált verseny, melyet minden évben, március első hetében rendeznek meg. Mára a versenytáv kibővült. Anchorage-ból indul, a cálállomás továbbra is az 1868km-re lévő Nome. A jelenlegi rekordot, a 2002 év győztese, Martin Buser és Bronson nevű vezérkutyája tartja, 8nap 22óra 46 perc 2 másodperccel. Ez a verseny a világ legnagyobb szánhúzó eseménye, ahol ember és kutya együtt küzd az elemekkel.

A két világháború alatt hosszabb szünet következett a szánhúzás történetében. Az 1950-es években éledt újra a hagyomány. Ekkor egyre több verseny került megrendezésre és ezeket a versenyeket egyre nagyobb érdeklődés kísérte. A tenyésztésnél az erő, a kitartás és fegyelem mellett, mindinkább nagyobb szerepet kapott a sebesség is. Ennek köszönhetően megjelentek az északi kutyákon túl, új, kifejezetten munkára létrehozott szánhúzó fajták is. Ezek általában északikutyák és agarak, vizslák vagy szetterek keresztezésével lettek kialakítva. Az új fajtákkal, jelentős sebességnövekedést sikerült elérni, így ma egy sprint versenyen már 30-35km/h, középtávú versenyen 20km/h átlagsebességgel közlekednek a fogatok.

A fogat élen húzó kutya a vezér, aki a többieket irányítja. Közvetlenül mögötte futnak a fordítókutyák, akik kanyarodni segítik a szánt, ha kell, a többiek irányba húzása árán is. Az őket követők feladata “csak” a húzás. A szán előtti -a csapat végén futó- kutyák feladata a szán pályán tartása.

Napjainkban 2,4,6 és 8 kutyás fogatoknak rendeznek versenyeket, de hosszútávú versenyeken megjelennek nagyobb kutyafogatok is. A kutyáknak, erőnlétük megőrzése érdekében, tavasztól-őszig, “száraz edzésként” kerekes kocsit kell vontatniuk. Ilyenkor, nagyon kell vigyázni a túlmelegedésükre, hiszen szervezetük és bundázatuk is a nagy hidegekre specializálódott, nem a melegre. A szánhúzásból alakult ki több, mára egyre népszerűbb kutyás sport is, mint a kutyás futás (Canicross) és a kutyás kerékpározás (Bikejöring). Ezeknél a sportoknál már csak egy, vagy két kutya húzza a gazdit a cél felé, ráadásul az északi fajták már kisebb részesedést kapnak az efféle munkából.